Június18-án, a Hortobágyi kényszertáborokba elhurcoltak, kitelepítettek Győr-Moson-Sopron Vármegyei Emléknapján közel százan gyűltek össze Bősárkányban, hogy emlékezzenek az 1950-1953 közötti kommunista diktatúra, gulágtáborokba elhurcolt áldozataira.
A megemlékezésen dr. Nagy István agrárminiszter mondott emlékező beszédet, melyben kiemelte:
„A kitelepítés valódi célja az úgynevezett osztályidegenek eltávolításán túl a kitelepítettek javainak megszerzése, lakásaik elrablása volt, ezekre a listákra akár névazonosság miatt is fel lehetett kerülni, de sokszor elég volt a besúgás, irigység, feljelentés is.
Beszélt arról is, hogy sajnos sok helyütt, sok esetben a felejtés, az elhallgatás várt azokra, akik elszenvedték ezt a mártíromságot. Pedig – mint mondta – nem szabad, hogy az emlékezetből kihulljanak a megyéből elhurcoltak sem, a száznál is több kényszerlakhelyre bezsuppolt helybéliek sorsa nem tűnhet el az ismeretlenségbe! Mert az emlékezés hiánya, a felejtés a legnagyobb szégyen, nem csak velük szemben, de a jövővel szemben is.„
Megjegyezte: „Emlékezni tehát kötelesség! Mondjuk el az iskolákban, az otthonokban, hogy mi történt. Hogy mit történt 1945-ben, 1951-ben, 1956-ban. Hallgassuk meg azokat, akik még beszélni tudnak. Mert egyre kevesebben vannak már köztünk olyanok, akik hitelesen tudnak vallani a velük történtekről. Mert nem szabad, hogy a történelem kútjába, a feledésbe merüljön mindaz, ami szüleinkkel történt. Mert, ha felejtünk, újra megtörténhet minden. S ha ezt megengedjük, nem vagyunk méltók arra az örökségre sem, amit elődeink ránk hagytak.”
Dr. Kósa Lajos, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének képviseletében arról beszélt, hogy a Rákosi-féle kommunista diktatúra végeredme ma már közismert. Emlékeztetett továbbá, hogy országunk keleti megyéiben közel 130, kényszerlakhelyként kijelölt település és község volt, ahova kitelepített családokat „beköltöztették”. Recsken 1500-2000 fő, Hortobágyon, a 12 táborban mintegy 10.000 fő, Budapesten pedig további 13.600 fő magyar ember raboskodott ebben az időben. A vidékről más megyékbe elhurcoltak kitelepítettek száma máig ismeretlen, a becslések szerint néhány ezer fő. Így mindösszesen körülbelül 30.000-re tehető azok létszáma, akik 1950 és 1953 között a Rákosi korszak alatt kitelepítettek.
Kiemelkedőnek nevezte, hogy 2012. március 12-én, a második Orbán kormány javaslatára a Magyar Országgyűlés határozatot fogadott el a kitelepítettek valamint az őket befogadó emlékének megörökítéséről. Mint mondta: „Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk a már elhunytakra, a még előkre és a körünkben megjelent kitelepítettekre, polgártársainkra, akiket tisztelettel és szeretettel köszöntünk.” Aláhúzta: „Kell, hogy kollektív és egyéni emlékezés keretében emlékezzünk azokra, akik egy romlott, hamis , szörnyű kommunista korszak áldozatai lettek.”
Szalay Imre, Bősárkány polgármestere kitért arra, hogy Bősárkány Nagyközség település a vármegye közepe. A három régi vármegye határán fekszik, s így számukra az a hely a legméltóbb, hogy náluk avathatják fel az Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének emléktábláját és az érintett önkormányzatok megbízásából, a helyi vállalkozó, Rácz István kőfaragó mestere által készített Önkormányzatok Emléktábláját.
Mihaljovné Aigner Anikó, az Egyesület korábbi titkára, egykori gyerekrab a sorstársak leírásai, emlékező beszámolói alapján idézte fel az akkori időkről szóló emlékeket, majd rabtáboronként ismertette az 1950-53 között történt jellemző eseteket.
Dr. Sölch Gellért, stratégiai ügyekért felelős helyettes államtitkár beszédét dr. Iváncsics János, Mosonmagyaróvár alpolgármestere olvasta fel. Az emlékező beszéd arra hívta fel a figyelmet, hogy legfőbb feladatunk: tisztességgel emlékezni. Úgy fogalmazott: „Mi magyarok igazán tudjuk, hogy szabadságunkért elődeink mennyit harcoltak. Ismerjük, hogy a második világháború után hogyan fosztották meg magyarok újabb tízezreit a szabadságtól. Külön tiszteletet és kegyeletet érdemelnek azok, akik életüket vesztették. Nem szolgáltak rá és nem is érdemelték meg ezt a kegyetlen sorsot, mégis viselték ezt a keresztet hazánkért, értünk és a jövő magyar nemzedékéért is.
Aláhúzta: Sorsuk ismerete egyúttal kötelességünké is teszi, hogy folyamatosan gondozzuk nemzeti emlékezetünket. Ezért kiemelt ügy a magyar kormány számára is a magyar történelem sorsfordító eseményeire való emlékezés.
Forrás: AM Sajtó
