Megemlékezés a zsidó temetőnél

Június 6-án délután Mosonmagyaróváron a zsidó temetőnél gyűltek össze a hitközség tagjai és az emlékezők, hogy tiszteletüket tegyék az áldozatok emléke előtt.

Az ünnepségen dr. Nagy István agrárminiszter, a térség országgyűlési képviselője arra emlékeztetett:

Ma a 21. században is keresnünk kell a lehetőségeket, hogy merre menjünk tovább? Ahhoz, hogy az utat ne tévesszük el és helyesen cselekedjünk, mindig tudnunk kell, hogy hol hibáztunk.

77 évvel ezelőtt zárták vagonokba s vitték Auschwitzba Mosonmagyaróvár és a csonka vármegye zsidóságát. Elévülhetetlen, iszonyú bűn ez, amelyre kötelességünk emlékezni és fejet hajtani az áldozatok emléke előtt. A veszteség felmérhetetlen és máig érezteti hatását. A bűnöket nem lehet elfeledni, minden egyes emberérért felelősséggel tartozunk!

A miniszter beszédében aláhúzta:

Nem lehet igazán elképzelni, milyen lélekerő kellett a visszatérteknek, hogy szülővárosukban tovább tudjanak élni. Ma már erre nem kaphatunk tőlük választ. Nem véletlen hát, hogy a megmaradtak a zsinagógát is lebontották, a temetőt sem tudták fönntartani, felmerült annak a gondolata is, hogy fölszámolják. De szerencsére ez nem történt meg.

Ma már elmondhatjuk, hogy hét évtizeddel a Holocaust után lassan ismét magára talált a hitközség: emlékhelyet alakítottak ki, megemlékezéseket tartanak, közösségi helyet hoztak létre a Kossuth Lajos utcában és megújult a ravatalozó is. Úgy gondolom, a város lassan-lassan megismeri múltjának sötét foltját, s szembenéz vele.

A megemlékező ünnepségen dr. Iváncsics János, Mosonmagyaróvár alpolgármestere, Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, Ligeti László, a Mosonmagyaróvári Zsidó Hitközség vezetője, és Radnóti Zoltán a dél-budai Bét Sálom zsinagóga főrabbija is arra figyelmeztetett, hogy létezik közös fájdalom, hiszen az áldozatok ugyanúgy Mosonmagyaróvárért, Magyarországért adták életüket.

Hosszú idő kell ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, emlékeznünk kell, és emlékeztetnünk. Nekünk az is a feladatunk, ne engedjük, hogy a felejtés fátyla boruljon a múltra. Megerősödve építsük azt a belső békét, amire oly nagyon vágyik szíve mélyén mindenki. – zárta beszédét Nagy István.